Generációk Diákszínháza 2.

Minden embernek fontos, hogy időről időre megálljon és visszanézzen elmúlt éveire, levonva a tanulságokat, hogy tudjon fejlődni vagy épp változni, ha szükséges. De ahogy ez rólunk emberekről elmondható, ugyanúgy elengedhetetlen egy adott szakma, vagy ebben az esetben talán mondhatjuk, HIVATÁS esetén is.

Fekete Anikó újabb interjúkötetével abban segíti az olvasót, hogy lavírozni tudjon a magyarországi diákszínjátszás ingoványos talaján. Egy-egy inda segítségével újabb és újabb évtizedbe lendít bennünket, hogy aztán azt minél jobban megismerve folytathassuk utunkat.

Hiánypótló rátekintést kapunk 1952-től napjainkig olyan szakemberektől, akik lehet, hogy épp egymást támasztva, vagy épp egymást tanítva építettek fel fontos műhelyeket, iskolákat, szervezeteket. Olvashatunk többek között legendás diákszínházi előadásokról, fontos vidéki bázisok kialakulásáról vagy akár a budapesti Vörösmarty Gimnázium drámatagozatának első éveiről.

Ez a tizenkilenc interjú átfogó képet ad az eltelt hat évtized magyarországi diákszínjátszásáról, de közel sem tud teljes lenni, hiszen az annyira széles, hogy nem lehet egy, de még két kötetbe sem belesűríteni.

Ám arra mindenképpen elegendő, hogy vegyes érzésekkel megállapítsuk, az elmúlt évtizedekben sem volt kiemelt helye a drámapedagógiának és a diákszínjátszásnak Magyarországon, manapság mégis él és virágzik, és ahogy a Generációk diákszínháza első és második kötete is bizonyítja, újabb és újabb zászlóvivők jönnek, akik maguk is ebből a mozgalomból nőttek ki.

És hogy Trencsényi Lászlót idézzem az előző kötet hátoldaláról: „A panteon még nem teljes”. Még nem teljes, de szépen sorakoznak odabent.
Balla Richie, színész-drámatanár, rendező, a RÉV Színház társulatának vezetője