New Adult

"Jó pár éve gondolkodtam azon, hogy megírom a történetemet, hogy az olvasók, akik hasonló helyzetben voltak, vagy vannak, erőt és inspirációt merítsenek belőle. Elkezdtem megírni, de többet sírtam, mint írtam. Akkor tudtam, hogy még mindig kell idő, hogy feldolgozzam az eseményeket, hiszen ahogy írtam, újra átéltem, pedig eltelt több, mint húsz év."

"- Második osztályba már másik iskolában fogsz járni - mondta Anya. - Elköltözünk.

A kislány nem értette, miért kell elköltözni a Nagypapa házából, amikor ott olyan jó.

Beleszületett a szegénységbe. Honnan is tudhatta volna, hogy nem az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kilencedmagával lakjon egy szoba-konyhás családi házban? Neki ez volt a biztonság."

"- Elfogadta, hogy itt vagyunk. hogy más is itt van rajta kívül. Napok óta ezt érzem.

- Csodálatosan szép a tollazata.

- Mintha már mi is a környezetéhez tartoznánk.

- Fél éve ide járunk beszélgetni. Itt volt az ideje!

- Tudom, de emberek vagyunk és nem madarak. Nem tartozunk ide."

"A nap a szokottnál halványabban ragyogott a Kontinens egén. A mindig vidám táj most furcsán csendes és kihalt volt. Nem szálltak madarak az égen, nem kószáltak állatok a földeken. Már majdnem azt lehetett hinni, hogy a terület teljesen kihalt."

"Eszméletlen, mennyire megváltozott az életem. Lövésem sincs, mikor csúsztak el ennyire a dolgok. Mintha csak tegnap lettünk volna végzősök a gimiben a barátaimmal, akikkel látszólag gondtalan életünk volt, hiszen állandóan csak a bulizáson és a szórakozáson járt az eszünk."

BSZ - Julia Lewis Thomson Többek trilógiájának befejező kötete - Egy szenvedélyes, és fájdalmas történet egy mogorva férfiról, aki megtanult tökéletesen beleolvadni a tömegbe csupán azért, hogy ne kérdezzék a múltjáról, az életéről. És egy pimasz, vagány nőről, aki nem ijed meg a nehézségektől, sőt elszántan küzd a boldogságért. Vajon sikerül megnyitnia a magába zárkózó férfit?

"A kora tavaszi levegőben a férfi orrába csapó szag félelemről árulkodott. Egyértelmű volt a mindent átható, levegőért, életért rikoltó érzés, a halálfélelem. Az, ami ha távol is van, mégis olyan, mintha egyszerre lenne mindenhol; egyszerre lenne levegő és víz, föld és szikla, anyatej és vér..."

"A nap sápadtan ragyog a szürke felhők ködös egén. A kopár pusztaságban nem nő egy fűszál sem. Mindent sziklák és kövek borítanak. Síri csend honol. Mintha egy árva lélek sem lenne a környéken. Minden egy elhagyatott, sivár és szürke kőpusztára emlékeztetett, egy helyre, ahová a nem kívánatos személyeket üldözik, örök kárhozatra."

"A kora reggeli Nap fénye halványan ragyogott. Még nem bukott elő a horizonton, de sugarai már elérték a sáros pusztát. Az előző napi eső feláztatta a talajt, mocsarat formálva a síkságból. A viharfelhők még mindig az égen szállingóztak, de a nedvességet már kiadták magukból."

"Rózsaszín felhők csoportosultak egy kis domb felett az ég alján, jelezve, hogy közeledik az éj. A nap lenyugvásához készült, a domb mögül pedig éppen csak visszapislákolt pár halvány napsugár. Egy zöld kis falusi rét terült el az égbolt alatt az erdő szomszédságában, amelynek egy távoli pontján gyermeki zsivaj és kacaj harsant fel, amely egyre közelebbről és közelebbről hallatszott."

"Anya mindig azt mondta nekem, hogy különleges vagyok. A legszebb és legokosabb kislány a világon. Miért is mondott volna mást? Hiszen az édesanyám volt. Természetesen a húgomnak is mindig ugyanezeket mondta. És amikor kérdőre vontuk, hogy mégis melyikünket szereti jobban, csupán ennyit felelt: "Egyikőtöket sem. Mindkettőtöket ugyanannyira szeretlek, csak másképp."

"Az éjszaka sötét volt. Csupán a hold ezüstös fénye derengett a magas füvön. Az égen apró csillagok pislogtak le a mezőre. Csend honolt a területen. A közeli folyó halk csobogását lehetett csak kivenni, és a néha felharsanó tücskök lágy ciripelését."