Leírás
Vajon gondolták-e a XVII-XVIII. században az iskoladrámák kollégista szereplői – a fennmaradt dokumentumokban nevesek és névtelenek –, hogy két évszázadra rá színháztörténészek és pedagógusok drága, ritka kincsként gyűjtik emlékeiket, rajzokat, szövegeket, feljegyzéseket, leveleket? Ők tették a dolgukat, komolyan véve szerepeiket vagy éppen – diákosan – elhuncutkodva még a legdrámaibb jeleneteket is. Számukra mindennapos dolog volt ez, csak sejthetjük, hogy jobban kedvelték, mint a tanórát, a szilenciumot vagy az esti áhítatokat. Mindegy. Kilián István professzor úr és tanítványai jóvoltából vaskos kötetekre rúg az iskoladrámák szakirodalma.
Vajon a XX. század közép-kelet európai viszonyai közepette nem csupán a "derű óráit", hanem az önismeretet és társadalom-kritikát is felvállaló, mással alig pótolható közösségi élményeket teremtő diákszínjátszás történeti jelentőségére, dokumentumainak gyémánt-értékére mikor figyel fel az (akár egyesült) színház- és pedagógiatörténet? Számon tartjuk-e azokat a hősöket és kedvenceket, akik a pódiumról üzenve biztatták autonómiára, szabadságvágyra játszótársaikat és közönségüket?
A munka elodázhatatlan. Hiszen e történetnek a kezdete is a történelem ködébe burkolózik immár. A hősök az élet rendje szerint kivonultak az iskolai színpadokról, sokan immár az életből is. Generációk sorjáznak egy-egy művelődéstörténeti-történelmi fordulót követően, s e periódusok hasonlósága és különbsége hallatlanul izgalmas és fontos. Ezért tartom Fekete Anikó vállalkozását hézagpótlónak. Kiválasztotta az "alapító atyák" (és anyák) közül a megszólíthatókat, a középgeneráció, majd e generációkban fiúi ölelésben vagy éppen fiúi haragban álló újabb és újabb generációk jelentős alakjait. Fontos interjúkat készített velük, róluk, s ezt rendezte kötetbe. A panteon még nem teljes.
Kérjük az olvasót, olvassa kíváncsian, szeretettel, bizalommal az interjúkötetet, biztassa a szerzőt - vagy éppen önmagát - a minél teljesebb kép összeállítására. Nem lesz tanulság nélküli.
Trencsényi László c. egyetemi tanár, aki egykor – ennek már több mint 50 éve – Mezei Éva diákszínjátszó csoportjában "játszta" valamelyik derék mesterembert a Szentivánéji álomban, majd Gyemjád Bednij Fõ utcáját harsogta a szavalókórusban a budapesti Radnóti Gimnázium színpadán.
Facebook kommentek
